A sikeres trilógiák klaszszikus forgatókönyve juthat az eszünkbe a film láttán. Az első részben felvonulnak a szereplők, kialakul a bonyodalom, majd a másik epizódra a gonosz erők fenyegetése a jellemző, erejük eléri a csúcspontot, és végül a meseszerű megoldás, a jó elnyeri jutalmát és a rossz bűnhődik. Ilyen volt a több mint két évtizeddel ezelőtt készült Star Wars-trilógia is, és tulajdonképpen ezt követi A Gyűrűk Ura is. Azaz, a „követi” kifejezés helyessége az előbbi példával összevetve megkédőjelezhető, hiszen Tolkien már akkor megírta híres regényét, mikor A csillagok háborúja még gondolatban sem létezett. Hamarosan eldől Középfölde sorsa: a gonosz ereje egyre nő, mert szövetséget kötött a két torony: Barad-dúr, Szauron, a sötét úr vára és Orthanc, amely Szarumán, az áruló mágus erődje. Frodó, a Gyűrűhordozó és hű barátja, Samu, Mordor földje felé tart, hogy a tűzbe hajítsa terhét: ám egy újabb veszéllyel kell szembenézniük - felbukkan Gollam, aki magának követeli a kincset. Eközben a szövetség még élő tagjai a Kósza vezetésével újabb harcokba keverednek. Rohan lovasai mellett küzdenek és különös szövetségesekre lelnek: az Entekre. Árnyék vetül a világra. A Sötét Úr hadseregei Gondor felé vonulnak. Kezdetét veszi a Gyűrűháború, a halál harca. Mi lesz, mi fog történni?